A KÓRUSISKOLA 25. JUBILEUMI EMLÉKKÖNYVE

Kerékpározás, szociológia, pszichológia, pedagógia és egyéb marhaságok.

E sorok írója több mint fél évszázada teker, és még eddig minden alkalommal  oda is ért, ahová indult! Igaz, ehhez olykor pimaszság is kellett, mint például egy ősrégi őrségi túrán, 1989 előtt, még az átkosban, amikor szigorú határsáv működött nyugati határunkon. Szerző sötétedés után áttelefonáltatott a személyesen nem is ismert veleméri plébánossal  a határőröknek, hogy közeledik, de azért általános riadóra semmi ok... kérdezzétek meg nagyapátokat hasonló történetekről, örülni fog. 

A kerékpáros  kirándulás egyik legfőbb előnye a többi utazáshoz képest az, hogy a kerékpározó szimpátiát kelt. Ha gyalog megy be valaki egy faluba, gyanús idegen, akinek ki tudja mi domborodik úgy ki a hátizsákjában. Ha kocsival állít be, akkor beképzelt pesti, akinek ha kocsira telik,  oldja meg a problémáit a pénzével. De ha megtudják, hogy honnan jöttünk bringával, és mi mondjuk kórusiskoláshoz méltó szerénységgel és bölcsességgel  nem dicsekszünk el vele, hogy Siófokig azért vonattal, akkor a szent őrülteknek kijáró tisztelettel  kínálnak fedéllel és mindenfajta jóval, megnyílnak a szívek, és rengeteg ötletet kaphatunk, rejtőzködő útvonalakról és nevezetességekről, amikről a nem két keréken utazóknak fogalmuk sem lehet.

És itt jön egy másik előny. A gyalogosoknak 2-3 km kitérő is számít, és felboríthatja a napi programot, ami biciklivel meg se kottyan, és sok olyan gyönyörű, érintetlen hely van, ahová pl. kocsival reménytelen, vagy éppen tilos behajtani.

Ebből egyenesen következik a legnagyszerűbb, hogy csak a kerékpáros tudja, milyen érzés a lábunkban érezni a megtett kilométereket, a bőrünkön a szél és a nap simogatását, és azt a mérhetetlen szabadságfokot, amit a kerékpározás nyújt. Az ország távolságai érzékelhetővé válnak, otthonunk  és ismerősünk lesz a bejárt táj, ott állunk meg ahol akarunk. és akkor indulunk tovább, amikor kipihentük magunkat. A kerékpáros erről nem beszél, mert minek, de tudja, hogy milyen felejthetetlen órákat, vagy akár csak perceket él át egy-egy úton. Később csak ennyit tud otthon mesélni az érdeklődő, aggódva váró családnak: jó volt.  Esetleg: nagyon jó volt.

A kerékpározás óhatatlanul és váratlanul, de mégis törvényszerűen mindig felbukkanó  nehézségeit és hátrányait pedig egy szóban lehet összefoglalni: KALAND. Na, ezeket aztán lehet egy életen át mesélni, persze utólag nagyokat nevetve. Ezek adják a savát-borsát, a közösséget építő történeteknek, amiket fel lehet idézni akárhányszor. Majd erről is kérdezzétek meg a nagypapát, megint csak örömet szereztek vele.

Jöjjön most a szerző kerékpáros múltjából egy kisebb csokorra való ezek közül.

Még a leggondosabban felkészített és karbantartott kerékpárral is történhetnek bajok egy-egy úton. A gondviselés-szerű esetekben, mint például amikor Török Laciékhoz ment a tanári túra Péteribe, pont a Műszaki Bolt előtt tört el a pedálom, és tényleg pár perc múlva folytathattuk a tekerést. De szakadt már el láncom autószervíz előtt, és igaz hogy működő váltó nélkül, de mégis hamarosan folytathattuk az utat.

Akadt azonban olyan eset is, amikor a pedagógiai tapasztalat segített. Amíg feleségemmel, aki a kerékpározásban is társam, a felvidéken túrázva bementünk a templomba, valaki ellopta a szelepeinket a kerekekből. Ez Kassa fölött volt a hegyekben, egy kis faluban, ahol a speciális, szovjet típusú, nem csereszabatos szelepek beszerzése teljességgel reménytelennek tűnt. Egy hétköznapi halandó, azaz nem pedagógus, talán feladta volna, és kárvallottan hazavonatozik hátán a használhatatlan kerékpárjával. Nem így a harcedzett tanár úr! Hétköznap délelőtt történt, a nagyvakációban, azaz rögtön tudható volt, hogy ezt csak gyerekek tehették. Azok meg  kíváncsiak a csínytevésük eredményére is, azaz az áldozat kárvallott képére és lógó orrára. Egy korsó hideg szlovák sörrel álcáztam magam a kocsma ablaka mögött, és amikor megláttam a sarok mögül leselkedő gyerekcsapatot, a templomot megkerülve közéjük rontottam, ’Igyi szudá’ üvöltéssel egyet elkaptam, és a következő pillanatban már a gyerek is üvöltött, nem csak én. Pillanatok alatt körénk gyülekezett a fél falu, a kocsma közönsége stb. Széles taglejtésekkel a leeresztett kerekeimre mutattam, és ráztam a gyerek piszkos kis kezét. Viszonylag hamar felfogták, hogy én vagyok az áldozat, és nem a szorongatott gyerek. Nincs mit mesélnem tovább, hamarosan előkerültek a szelepek, és a merénylőim által felfújt biciklikkel indulhattunk tovább. Hálával emlékezem  arra a szerb rendőrre  is, aki vasárnap délelőtt leállított egy arra haladó autót, és azon küldte be a fiamat a közeli vásárba, másutt aznap beszerezhetetlen mountain bike külsőért.

Talán a fentiekből már kiderült, hogy hetekig tudnék mesélni kerékpáros kalandjaimról ezért a terjedelem kedvéért a  a továbbiakban megpróbálok csupán a  kórusiskolás túrákra szorítkozni. Mielőtt azonban felidéznék néhány emlékezetesebb kalandot, tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy az általam ismert túrázók elég nagy része különféle okokból  képtelen arra, hogy felkészített biciklivel jelenjen meg az induláskor.  Ennek okait nem kívánom elemezni, talán az Etelközből hozott nemzeti tulajdonságunk egyike ez, de az ellenszerére azért van gyakorlati tanácsom. Egy héttel a túra előtt próbatúrát szoktunk szervezni először  a közúti közlekedés nélküli  Margitszigetre, és ha minden stimmel, gurulnak a kerekek és a fék is szuperál,  akkor átgurulunk a Hajógyári-szigetre is, és ezalatt a néhány km. alatt gyakorlatilag minden hiba előjön, illetve ha más nem, az kiderül a gyerekről, hogy nincs bukósisakja, láthatósági mellénye,  képtelen a többiekre figyelni, jobbra húzódni, tempót- és féktávolságot tartani, hiába van 24-sebességes csodabiciklije, lefelé is hegymenetbe vált, képtelen az irányváltást karjával jelezni, vagyis nyugodt lelkiismerettel és kíméletlenül el lehet tanácsolni. Ezt csak elméletileg vetem fel, mert ilyen eltanácsolásra azért még nem volt példa.  De az előbukkant hibákat orvosolva nyugodtan lehet aztán komolyabb utakra indulni.

Eddigi legalacsonyabb sportértékű túránk az akkori 9-es osztályommal a zuhogó esőben a budaörsi konyhánkba vezetett. Majd egy hétig táboroztunk ott, anélkül  hogy elállt volna az eső. Feleségem szemrebbenés nélkül vette tudomásul, hogy az osztály beköltözött, segített a tábori körülmények megteremtésében, és lelkesen főzött a szokásos hat személy helyett húszra. Még ilyen reménytelen helyzetben is azt tanácsolom kedves kollégáimnak, hogy  próbálkozzunk a kitöréssel, tehát legalább  kulturális élményeket nyújtsunk a reánk bízott tudásszomjra vágyó növendékeknek. Minden áldott nap nekivágtunk bázisunkról a környéket meghódítani. Meghitt napot töltöttünk egy benzinkút melletti MacDonaldsba szorulva, majd valahogy az eső előli menekülve Csepelen  Zámbó Jimmy sírjához is elkeveredtünk. De az esték a nappalinkban hangulatos játékkal, énekléssel, beszélgetéssel teltek, és azt hiszem, senki nem felejti el ezt a hetet a résztvevők közül.

Befejezésképpen illendő, hogy pár szót ejtsek az én kényelmes habitusomtól teljesen eltérő Herr Koncz-féle kórusiskolás ’tour’-ák filozófiájáról. Mikor 10 évvel ezelőtt először hívott, akkor talán kicsit sértődötten nemet mondtam a részvételre, mert ő hozzám képest túlságosan határozott elképzelésekkel kerekezik. Akkor, az első május elsejei bringatúra éppen Gödöllőre vezetett, ahová engem ezer családi szál köt. Ezt most nem részletezem nagyon, de öregapámnak azóta szobrot is állítottak a múzeum elé, szóval százféle ötletem lett volna, amit szeretve tisztelt kollégám határozottan hárított. Én annyira visszavonultam, hogy végül el se mentem velük, persze én amúgy is sűrűn járok arra, és pusztán a tekerés már tíz éve se vonzott. Aztán persze az elmúlt 10 évben sokszor elmentem velük szebbnél szebb helyekre, de mindig háttérbe húzódva. Ha esetleg koromnál fogva ismertem jobb pihenőhelyet vagy rövidebb útvonalat, nem „nyomultam”, hagytam a kollégát, hogy a saját ízlése szerint túrázzon. De persze hümmögtem és fortyogtam magamban, hogy például azt is meg kéne tanítani az élcsapatnak, hogy ne a napégette, száguldó autóktól zajos semmi közepén, hanem mindig valami árnyékos, vízcsapos, csendes, füves pihenőhelyen várják be a többieket, ahol valami érdekes látnivaló van: szép kilátás vagy egzotikus állat (páva vagy csacsi), szobor, épület, templom, hisz tudjuk, hogy zuhogó napsütésben egy enyhet nyújtó templomban mindig elkapja a vándort a transzcendencia.

Összefoglalva: százféleképpen is lehet biciklitúrát szervezni, de most nem is ezt akarom elmesélni, hanem azt, hogy a télen odalép hozzám Ádám a tanáriban, és sejtelmesen megosztja velem az idei túra célpontját: Gödöllő.    A tizedik, jubileumi. Ugyanoda mint az első. Na, gondoltam magamban, ezt a ziccert nem hagyhatom ki. Tíz éve nem akartatok bejönni a múzeumba, most belegyalogoltok a csapdába. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy erre az alkalomra kihozzák Gödöllőre az Iparművészeti Múzeumban őrzött családi kredencünket. (Most ebben meg az a vicc, hogy Kredenc a neve a Herr Koncz és … által évtizede vezetett művelődéstörténeti foglalkozásnak - A Szerző megjegyzése). Szóval most elkezdtem nyomulni. Történetesen  karácsony táján több szívességet kértek tőlem a gödöllői muzeológusok, én rögtön pedzegetni kezdtem az ingyen belépés lehetőségeit, ha egy osztálynyi gyerekkel kibicikliznénk május elsején…  A múzeum és Herr Koncz is lelkesedni kezdett, igaz egyikőjüket se kellett nagyon kapacitálni, és mint tudjuk, a biciklizés rokonszenvet kelt, végül a méregdrága kastély is megnyitotta számunkra kapuit: kollégáknak ingyen, diákoknak a gödöllői bennszülötteket megillető maximális kedvezménnyel. Ráadásul a királyi váróba is mindnyájan potyán bemehetünk. És elkövetkezett a nagy nap. Simán, defekt nélkül időre kiértünk Gödöllőre, a kastélyban már vártak, a 80 perces vezetést remekül abszolváltuk, utána piknikeztünk a kastélyparkban. És akkor jöhettem én. Most pedig a hagyományoktól eltérően cukrászdázni fogunk. Erre persze a jogalapot a megspórolt belépők képezték, amitől ugye valamennyi kollégánk megenyhült.  Diadalittasan elvezettem a társaságot a helyi cukrászdához. Elbüszkélkedhettem, hogy Gödöllőn három krémest is lehet venni egy Ruszwurm-krémes áráért, és akkora fagylalt gombócokat adnak, hogy a fagyizótól 300 m-re is azzal járnak az emberek, mert még mindig tart.

Aztán átgurultunk a múzeumhoz. A belső udvarban gondosan lelakatoltuk a bringákat, és én ünnepélyes esküt tettem, hogy nem fogunk három festménynél többet megnézni, az max. húsz perc, és legfeljebb  az a bizonyos kredenc. Szavamat nem is szegtem meg. Múzeumlátogatásunk nem tartott húsz percig se. A többit már sejtheti a nyájas olvasó. Míg mi a cukiban dőzsöltünk,  noha már gondos előkészítő munkám során karácsonykor tisztáztam, hogy a múzeum aznap nyitva lesz, szóval a múzeum és a királyi váró is közben délután 4-kor bezárt. Többen is állítják, hogy nem mondtam semmi csúnyát.  Az biztos, hogy míg Herr Koncz és Edina néni  a gyerekekkel terv szerint hazavonatozott a Keletibe, én dühöm levezetése gyanánt Miklós bácsival és a Bp.-Gödöllő csak oda távot kevesellő S.Márkkal hazabicikliztem. Mielőtt egy rémült szülő  feljajdulna, tisztáznám, hogy azért előbb segítettünk mindenkit felpakolni a hathúszasra.

Hát, döntse el  kedvére  e sorok olvasója, hogy milyen stílusban szándékozik biciklitúrázni, mindenesetre 10 év múlva állítólag ismét Gödöllő lesz a cél! Bár én akkor már valószínűleg  Hévvel megyek. 

Göttinger Pál