A KÓRUSISKOLA 25. JUBILEUMI EMLÉKKÖNYVE

Illő, hogy e könyv lapjain is emlékezzünk arra az egyetlen kórusiskolás diákra, aki már most a mennyei kórusban folytatja szolgálatát. Dr. Tóth Péter hat éven át gazdagította az iskola harmadikként végzett osztályát. Az alapítástól kezdve tagja volt a Kórusiskolának, és az érettségi után is megmaradt kötődése a kórusokon keresztül. A Jóisten sokféle tehetséggel áldotta meg őt, aki nem ásta el, hanem megsokszorozta talentumait. Tagja volt az iskola színjátszó-körének, az iskolai Dixieland Bandben klarinétozott, s az állandó iskolai kóruséleten kívül minden plusz éneklésre, szolgálatra kapható volt.

Orvosi egyetemet végezve édesanyja, templomi kórust vezetve édesapja nyomdokaiba lépett. Ezekkel párhuzamosan egy regnumi csapat, a Cantate vegyeskar és a Gemma énekegyüttes tagja is volt. Számtalan közösségi programja mellett a hangszerjátékot sem hagyta el, a klarinétot szaxofonra cserélve Bérleti koncerten is hallhattuk játékát.

Minden művészi produkcióban őszinte átéléssel vett részt, s ezekben mindig a mű szépségét akarta megmutatni, sohasem önmagát. Amikor mi egy első olvasatra monoton és hangilag rendkívül fárasztó, tízperces műről keseregtünk egymás közt a Cantatéban (Góreczki: Totus tuus), ő azt javasolta, hogy próbáljunk meg az éneklés közben imádkozni. Milyen igaza volt!

A teremtett világ szépségét dicsérte természetszeretete is. Már az általános iskolai kirándulásokon és táborokban tőle tanulhattuk a madarak és növények neveit, csodálhattuk természetfotóit.

Érdekes, hogy sokan tartottuk őt jó vagy éppen a legjobb barátunknak, mert bármelyikünkkel szívesen elbeszélgetett, mindig volt mindenkihez egy-egy kedves szava. Élő gyakorlattá vált nála XXIII. János pápa imájának e mondata: „Senki se távozzék tőlem anélkül, hogy legalább egy jó szót ne kapott volna.” Mai napig őrzöm tőle azt a füzetből sebtiben kitépett kis cetlit, amit egy rosszkedvű középiskolás napomon találtam a padon egy becéző megszólítással: „Rá se ránts,…! Szép az élet! Petrus.”

Nem veleszületett képessége volt ez a nagyfokú empátia, hanem tudatos önnevelés eredménye. Sokszor hangsúlyozta, hogy a lelkiismeret szavára nem elég (olykor védekezőn) hivatkozni, hanem a lelkiismeretet is nevelni, edzeni kell. Sokan hétköznapi szentként tekintettünk rá, aki annyira közel állt Istenhez, hogy Ő kiragadta ebből a világból.

Öt éve már, hogy elment. Távozása ma is éppoly fájó, hiányát ma is érezzük. Lelkületét azonban nemcsak a Kórusiskolában megismert, és a tragédia után is talpraálló felesége őrzi, és nemcsak az immár öt és fél éves kislányából mosolyoghat ránk, hanem mindannyiunkban tovább élhet, amikor próbáljuk úgy járni utunkat, ahogy példáján láttuk. Tettekkel őrizzük hát továbbra is emlékét! ( 2008. március)